Mit jelent az értékközpontúság a pszichológia vonatkozásában?

Írásunkban megkíséreljük az értékközpontú pszichológiai megközelítés elvi megalapozását, egyrészt annak pozitív és tartalmi meghatározásán, másrészt egyéb megközelítésektől való megkülönböztetésén keresztül.

Pozitív definíció: Lehet és érdemes a lélektani ismereteket klasszikus értékek választása mentén csoportosítani és értelmezni.

Negatív definíció: A „jóra” és „igazra” törekvés egyetemes hagyományai nem veszítik el érvényességüket akkor sem, ha a megismerésünk, lélektanilag is igazolható módon korlátozott; terápiás helyzetben és szemléletben az elfogadó neutralitás ezeket a kategóriákat átmenetileg zárójelbe teszi; és akkor sem, ha a „rossz” és „hamis” létrejötte lélektanilag (meg)érthető.

Kifejtés: A pszichológiát nem tekintjük olyan diszciplínának, amelyik képes lenne önállóan végső érveket szolgáltatni az erkölcsileg is helyes életvitel, vagy az ideális társadalom megalkotásához. Tisztában vagyunk azzal, hogy az eredmények ilyen irányú csoportosításának és értelmezésének keretét nem biztosítják a módszertani és tudományfilozófiai keretek, ezeket egy ponton túl a pszichológus reflektált és/vagy reflektálatlan világnézetének értékválasztásai rendezik és értelmezik.

„A pszichológus minden szereplése során arra is törekszik, hogy bizalmat és megbecsülést szerezzen hivatásának. Fellép minden olyan szakmai vagy szakmán kívül álló megnyilvánulással szemben, amely a pszichológusi tevékenységet akár társadalmi, akár szakmai tekintetben helytelen megvilágításba helyezi, illetőleg jogosulatlan és túlzó elvárásokkal kompromittálja.” (lásd: SZEK 8.2.)

Az értékközpontú pszichológia nem jelent egységes világnézeti hátteret. Olyan személyekből, csoportokból álló ernyőszervezet kívánunk lenni, amelynek tagja lehet minden olyan pszichológus, aki képviseli, hogy a változó, relatív, korlátozottan megismerhető világunkban való tökéletlen eligazodáshoz egy mély belső alaphoz, abszolút forráshoz, vagy kollektív bölcsességhez szükséges kapcsolódni. Ezt a kapcsolatot keresi az egyetemes és lokális hagyományban, a természetességben, az észszerűségben, a spirituális tapasztalatban és a vallási, kulturális és társadalmi berendezkedés összefüggéseiben.

Tévesnek tekintjük azokat a megközelítéseket, amelyek a módszertani ateizmust, a tudományos neutralitást és a terápiás kapcsolat feltétel nélküli elfogadását az élet minden területére, így például az etikai normákra is, korlátlanul és alapvetően kiterjesztendőnek tekinti.

Úgy gondoljuk, kiemelten fontos reflektálnunk azokra az ismeretelméleti alapokra, amelyek a gondolkodást és a megismerést lehetővé teszik a számunkra. Ez határozza meg ugyanis, hogy egy adott ember milyen utakat tekint elfogadhatónak a valóság megismerésére, és milyen magyarázatokat tart hihetőnek, azaz egyáltalán végiggondolásra érdemesnek egy adott kérdéssel, vagy probléma megoldásával kapcsolatban. Ami ezen kívül esik, az gyakorlatilag értelmetlen, használhatatlan, babonával lesz egyenlő számára. Ennek a feszültségét lépten-nyomon látjuk a társadalmi kérdések megvitatásánál, hiszen jelenleg több különböző paradigmában élő generáció és csoport létezik egymás mellett. A tradicionális, a modern és a posztmodern paradigmák különbözőképpen szabják ennek a “hihetőségi rendszernek” a határait.

Egy példán keresztül szemléltetve: az ember neme, a vallásos/konzervatív szemlélet szerint veleszületett testi, lelki, szellemi egység, szakrális/esszenciális identitásképző elem. A nemi identitás és a szexuális orientációl egységében gondolkodik. A modern szemléletben a nem kategóriája nem biológiai alapú, hanem nagyrészt társadalmi szerepkonstrukció, amit hatalmi struktúrák alakítottak ki időben és térben eltérő módokon. Míg a posztmodern szerint ilyen kategória valójában nincs is, ez egy illúzió, amit a nyelv hipnotikus ereje teremtett, a nemek, identitások, szerepek bármikor megváltoztathatóak egyéni tetszés szerint.

A paradigmahatárokon átívelően beszélgetni rendkívül nehéz: elszántságot és kölcsönös bizalmat igényel. Alapfeltétele, hogy ne tekintsük értéktelennek a vitapartnert, és ne ellenséget lássunk a másikban, aki meghódítani vagy elpusztítani akar, akkor sem, ha végül nem fogunk tudni egyetérteni. El tudjuk képzelni, hogy ennek a párbeszédnek vannak határai, mint ahogy azt is, hogy feloldhatatlan ellentétekkel is együtt lehet működni limitált közös célokért.

Nem tekintjük az értékközpontú pszichológiát abszolút értelemben értékesebbnek más megközelítéseknél, és természetesen elismerjük, hogy ezeket az értékeket sokan képviselik a mi csoportunkon kívül is, mint ahogy a humanisztikus pszichológia sem tekinti önmagát az egyedüli emberközpontú pszichológiának. Az értékközpontúság számunkra a saját szakmai identitásunknak megfelelő gondolkodási, szemléletbeli keretet jelenti.