2022.03.24 15 perc

Tények és tévhitek a nemváltással kapcsolatban

Túllátni a propagandán

Az utóbbi időszakban egyre több tisztázó szándékú cikk jelenik meg azzal kapcsolatban, hogy létezik-e „nemváltás” (tranzíció) gyerekkorban. Mennyire valós kérdés, probléma ez? Mivel a téma rendkívüli mértékben átpolitizált, és még a szakmai közeget is megosztja, fontosnak tartjuk, hogy tényszerűen, szakirodalmi forrásokat alapul véve próbáljunk válaszolni néhány alapvető kérdésre. A cikkben feltüntetjük a hivatkozott tanulmányokat, amiket bárki elolvashat, és maga is levonhatja a következtetéseket.

A nemi identitásról, a szexuális nevelésről való gondolkodás az elmúlt évtizedben, hozzávetőlegesen az utóbbi 5 évben, radikális változáson ment át. Ezt a folyamatot követte a klinikai gyakorlatban a nemi szerep diszfória kezelési lehetőségeinek és protokolljának a módosulása. Mindebből Magyarországon egyelőre keveset érzékelünk, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos ezekkel a változásokkal tudatosan foglalkoznunk. Érvek, kutatások, elméletek szembenállása mellett a politikai erők is eszközként és kommunikációs fegyverként használják a nemi identitás (és orientáció) kérdését. Ebben a feszültségekkel terhelt térben kell minden gyerekekkel foglalkozó szakembernek és szülőnek állást foglalnia a kérdésben, ami egyáltalán nem könnyű feladat.

Arra kérjük az olvasót, hogy próbáljon a megszokott „oldalakon” és „szekértáborokon” túllátva gondolkodni az alábbi kérdéseken. A nemi szerep diszfória és a tranzíció az utóbbi évekig elsődlegesen szakmai kérdés volt (nyilvánvaló szociális, társadalmi és morális vetülettel persze), azonban előbb vált politikai hívószóvá és programponttá, mint hogy meggyőző bizonyítékok rendelkezésre álltak volna az új irányelvek, és az identitás újragondolt definíciói és megközelítései mellett. A szakmai vitát nagymértékben korlátozza a téma világnézetileg érzékeny volta, így az elfogulatlan tudományos kutatás lassan ellehetetlenül. Ha bizonyos kérdéseket nem szabad feltenni, vagy bizonyos válaszokat nem lehet kimondani egy csoport érzékenysége miatt, ott a tudományos kutatás és oktatás szabadsága minden bizonnyal sérül.

Van-e „nemváltás” óvodás korban?

Először is fontos tisztázni, hogy a „nemváltás”, vagy másnéven tranzíció nem feltétlenül egyenértékű a műtéti beavatkozásokkal.

A tranzíció lehet szociális, jogi és medikális is, és a medikális (orvosi) tranzíció sem feltétlenül egyenértékű a műtéti beavatkozásokkal. A cikkben ebben a tágan vett értelemben használjuk a nemváltás kifejezést (a szociális tranzíciót is ide értve), a továbbiakban idézőjel nélkül. Leszögezzük ugyanakkor, hogy a biológiai nemet ténylegesen megváltoztatni nem lehet. Azt biztosan állíthatjuk, hogy valóban nincsenek óvodás korban műtéti beavatkozások, sem hormonkezelések. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy a nemváltás egyéb formái megtörténnek, nemcsak óvodás, de annál kisebb gyerekek esetében is, akár orvosi diagnózis nélkül is. Magyarországon ezek a trendek, változások egyelőre kevéssé érzékelhetők, de valójában csak idő kérdése, hogy itthon is hangsúlyosabban megjelenjenek. A klinikumban már most tapasztaljuk, hogy egyre több kiskamasz, kamasz bizonytalan a nemi identitásában, a szakmai képzésekenpedig egyre nagyobb teret kap a transzideológia. Számos tőlünk nyugatabbra fekvő országban (pl. USA, Kanada, Nagy-Britannia) vannak gyerekek, akiket a születési nemüktől eltérő módon szólítanak, öltöztetnek, és aszerint is kezelnek. Van, aki a még beszélni sem tudó gyerekéről megállapítja, hogy gender-atipikus, nem illik sem a lány, sem a fiú kategóriába, ezért már a gyerek öntudatra ébredése előtt úgy bánik vele, mintha a biológiai neme nem határozná meg a társadalmi nemét (összefoglaló a gendersemleges nevelésről itt). Több aktivista szakértő amellett érvel, hogy már egy három éves is el tudja dönteni, hogy milyen nemhez szeretne tartozni, tehát lehet transznemű, és tiszteletben kell tartani a „döntését”. Ez egyáltalán nincs összhangban egyébként azzal, amit a gyerekek kognitív, érzelmi és szociális képességeiről és tudásáról tudunk.

Hasonló folyamatokat látunk, amikor a lelkes (és ideológiai nyomástól nem mentes) óvónő vagy tanítónő/tanár úgy ítéli meg, hogy a kisfiú „lányos”, lányokkal szeret játszani, és nem illik a viselkedése a klasszikus nemi szerepek (sztereotípiák) keretei közé. Ilyenkor ezek a pedagógusok megkérdőjelezik, hogy az a kisfiú valóban kisfiúnak érzi-e magát, és bizonyos országokban a jogszabályi környezet lehetővé teszi azt is, hogy a szülő beleegyezése és tudta (!) nélkül elkezdjék azt a kisfiút lányként, vagy valamilyen egyéb önkényesen létrehozott kategória tagjaként kezelni. Tehát ad absurdum a gyereket otthon Johnnynak, az óvodában Joannak szólítják. Képzeljük el, milyen zavart okozhat ez egy 5 éves gyerek esetében!

A nemi szerep diszfóriával diagnosztizált gyerekek száma MINDEN ÉLETKORBAN növekszik, nem csak kamaszkorban. De fontos kiemelni, hogy a diagnosztizált gyerekek kisebb halmazt képeznek az egyébként gender-nonkonformnak tartott gyerekek csoportján belül, hiszen a többség nem kap diagnózist.

Miért félrevezető, ha csak az óvodásokról beszélünk?

A nemváltó óvodások, az óvoda melletti nemátalakító műtétet reklámozó mémek a magyar közbeszéd részévé váltak az elmúlt hónapokban. Erről talán érdekesebb, meghökkentőbb beszélni, és ezek váltják ki a leghevesebb érzelmi reakciókat. Minket azonban nemcsak az óvodások mentális egészsége érdekel, hanem az iskolás és kamasz gyerekeké is. Lássuk, mi a helyzet az ő nemi identitásuk körüli legújabb kori gyakorlattal, trendekkel! A pubertásblokkoló szerek alkalmazása a kamaszkori testi változások kezdetétől (12-14 éves kor) jellemző, de dokumentált esetek vannak ennél fiatalabb páciensekről is (9-10 év). A pubertásblokkolás célja, hogy megállítsa a férfivá - nővé válást, és ilyen módon időt nyerjenek a gyerekek a döntés meghozatalához. Gyakran hivatkoznak rá „tökéletesen visszafordítható” kezelésként, ugyanakkor ennek a kezelésnek komoly mellékhatásai vannak: sérül a páciens jövőbeni termékenysége és szexuális képessége, a csontozat elégtelen fejlődése miatt a vázrendszer károsodik, valamint elhízás és idegrendszeri problémák is felléphetnek (erről egy részletes összefoglaló cikk itt, az előnyök és hátrányok összefoglalása pedig itt). Azok, akik a tranzíció útjára lépnek, és elkezdik a hormonblokkoló szerek alkalmazását, többnyire végigmennek a nemváltás medikális útján.

A tranzíció következő állomása a nemi hormonokkal történő kezelés, amelyet az Egyesült Államokban, Kanadában és több európai országban is alkalmaznak már 18 éves életkor alatt, jellemzően 16 éves kortól. Az eljárás során a páciens születési nemével ellentétes nemi hormonokat kap nagy dózisban. Ez már egyértelmű, visszafordíthatatlan elváltozásokkal jár, és szintén felléphetnek súlyos mellékhatások. Tesztoszteronkezelésnél a máj- és vesefunkció romlik, nő a szív-érrendszeri betegségek kockázata és csontnövekedési zavar léphet fel. Az ösztrogénkezelés esetén a vérrögképződés, embólia kockázata nő, gyakoribbak a szív-érrendszeri betegségek és a stroke, romlik a májfunkció és nő az emlődaganat kialakulásának esélye. Mindkét esetben csökken vagy megszűnik a termékenység.

A kezelés mellett érvelők szerint a fiatalok mentális egészsége miatt fontos mindent megtenni azért, hogy a külső, fizikai megjelenés a megélt nemi identitáshoz minél hasonlóbbá váljon, ezáltal csökkentve a hangulati és szorongásos zavarokat, és a szuicid veszélyt.

Lényegében a testet igazítják egy mentális, szubjektív élmény és érzésvilág követelményeihez, drasztikus, fájdalmas, visszafordíthatatlan kezelések sorozata által. Egészséges testi működést módosítanak, jól funkcionáló szerveket tesznek működésképtelenné és/vagy csonkítanak meg gyerekkorban és fiatal felnőttkorban.

Gondoljunk bele, 12-18 éves serdülők a normatív krízis kellős közepén, az identitásra jutással való bírkózásuk közben olyan életre szóló döntést hoznak, ami nem változtatható meg. Egy ilyen korú fiatalt nehéz szívvel támogatnánk még a házasságról vagy gyerekvállalással kapcsolatos döntésében is, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy legtöbben erre nem érettek.

A nemváltás harmadik állomása a nemváltó, vagy „nemi helyreállító műtét” (az utóbbi kifejezés eleve sugall egy ideológiai álláspontot, miszerint az illető „rossz testbe született”, és a műtét nem nemváltást, hanem helyreállítást eredményez. A szavakkal való zsonglőrködésben a genderideológusok élen járnak, mi tudatosan nem vesszük át ezt a kifejezést, akkor sem, ha ma ez számít politikailag korrektnek). Ezen a beavatkozáson nem esik át minden transznemű személy, és akik igen, azok is többnyire felnőtt korban. Ugyanakkor az is igaz, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában ezek a beavatkozások esetenként elérhetőek már tinédzserek számára is. Szakemberek és lobbisták amellett érvelnek, hogy nem életkorhoz, hanem mentális, pszichés érettséghez kellene kötni ezeket a beavatkozásokat, ami az ő olvasatukban többnyire a sebészeti eljárások egyre szélesebb körű és korábban történő igénybevételét tenné lehetővé. A Los Angeles-i Gyermekklinika egyik orvosa írásában azt tanácsolta, hogy a lányok már 12-13 évesen távolítsák el a mellüket, ha nem érzik magukat jól lányként, ami néhány esetben meg is történt Kaliforniában. Több amerikai államban vannak arra törekvések, hogy lejjebb vigyék a sebészeti beavatkozások korhatárát, pl. Washington államban kiskorúként is lehet szülői beleegyezés nélkül műtétre jelentkezni. Tandy Aye gyermekendokrinológus egy (nyugalom megzavarására alkalmas) TED videóban amellett érvel, hogy mivel a pubertásblokkolás és a hormonkezelések miatt a transz „lányok” heréje eleve nem termel ivarsejteket, az immár egy felesleges szerv, vagyis indokolt és etikus volna az eltávolítása 18 éves kor alatt is. Az nem merül fel az orvosban, hogy esetleg eleve nem kellett volna sterilizálni egy kiskorút. Az előadó rezzenéstelen arccal ecseteli, miért is előnyös minél hamarabb drasztikusan beavatkozni a gyerekek testi fejlődésébe, és mekkora lelki terhet jelent, ha megvárjuk, hogy a „programozott pubertás” (magyarul: a valódi, egyetlen, természetes folyamat, amely során testileg felnőtté válunk) megtörténjen.

„A nemváltást szakemberek ellenőrzik, tehát nem történhet baj.”

Korábban azokat a gyerekeket, akik tartósan a születési nemüktől eltérő módon viselkedtek, vagy jelezték, hogy nem tudnak azonosulni azzal a nemmel, ami biológiailag jellemzi őket, nemi szerep diszfóriával diagnosztizálták a szakemberek (korábbi elnevezése: nemi identitászavar). Fontos tudni, hogy a gender-nonkonform gyerekek csak egy része kap ma diagnózist, mivel a nagymértékű szemléletbeli és szakmai protokoll-változás miatt csak akkor tekintik problematikusnak a transzneműséget, ha szenvedést okoz a személynek (lásd az APA rövid összefoglalóját a témában itt).

Ezt azért lényeges kiemelni, mert sok magyar olvasó, szülő úgy gondolhatja, hogy képzett szakemberek „őrködnek” ezeknek a gyerekeknek a mentális jólléte felett, és csak abban az esetben lehetséges a nemváltás szociális része is, ha azt több alapos vizsgálat is megelőzte és igazolta a gyerekek érdekében. A hazai gyakorlat egyelőre nem kizárólag affirmatív a gyerekek esetében, tehát az alábbi jelenségekről amiatt tartjuk fontosnak szólni, hogy lássuk, mik a nemzetközi trendek, és mi az, amit több magyarországi lobbiszervezet aktívan szeretne előmozdítani itthon is. Valóban, a hormonokat tartalmazó készítmények természetesen csak orvosi javaslatra írhatók fel, és orvosi ellenőrzés alatt alkalmazhatók, de számos szülő, páciens, szakember számol be arról, hogy akár 1 találkozás után felírják ezeket a szereket. (Nagy médianyilvánosságot kapott Keira Bell, vagy Patrick Mitchells esete) A pubertásblokkolás célja, hogy megállítsa a férfivá - nővé válást, és ilyen módon időt nyerjenek a gyereknek a döntés meghozatalához. A gendersemlegesen nevelt, a saját bevallásuk szerint transz/nem-bináris, a szüleik vagy tanáraik által gender-nonkonformnak tartott (pl. antigender, nem-bináris, transznemű, stb) gyerekeknek csak egy kisebb része kap orvosi diagnózist. Ez illeszkedik abba a trendbe, ami a felnőttek esetében is egyre több országban lehetővé teszi, hogy valaki a saját kérésére jogilag nemet változtathasson mindenféle előzetes orvosi vizsgálat és diagnózis nélkül is. Másrészt azokat a folyamatokat is látjuk, amik akkor is szorgalmazzák a medikális tranzíciót, ha nincs szenvedés, vagyis diszfória. A szakemberek kapuőr funkciója tehát egyre inkább megszűnik, és a nemi identitás teljes mértékben egy önmeghatározáson alapuló, a biológiai nemtől független tényezővé válik. Az érvelési logika tehát felborul, hiszen mindemellett a veleszületettséget is hangsúlyozzák, ami nehezen egyeztethető össze az önmeghatározás koncepciójával.

Változások a nemi szerep diszfória kezelési lehetőségeiben

Több országban (pl. az USA több államában, Nagy-Britanniában, Ausztráliában, Kanadában, stb.) a szakmai protokoll is megváltozott a nemi szerep diszfória kezelése kapcsán. Az úgynevezett affirmatív megközelítés vált „kötelezően választhatóvá”, vagyis kizárólag megerősíteni lehet egy gyereket a választott/megélt nemi identitásában. Korábban az úgynevezett „watchful waiting” eljárás volt inkább elterjedt, ami próbált kivárni addig, amíg a gyerek érettebbé nem válik - részben arra alapozva, hogy a korai kezdetű diszfória az esetek 80%-ában spontán is elmúlik. Ezen kívül a pszichiáter vagy pszichológus a munkája részének tekintette, hogy megpróbálja megérteni a diszfória lehetséges egyéb okait, feltárja annak esetleges lelki hátterét. A nemi identitás zavara számos esetben különféle egyéb háttértényezők (autizmus spektrumzavar, testképzavar, skizoaffektív vagy szorongásos zavarok, diszfunkcionális kapcsolatminták, bipoláris depresszió, szexuális abúzusból következô traumák, szülő-gyerek kapcsolati zavarok) talaján alakul ki, és a tapasztalatok szerint azok felismerésével, és megfelelő terápiás kezelésével maga a diszfória is több esetben teljesen megoldódott.

Megrendítő olvasmány lehet a Reddit „detrans” (a tranzíciót megbánók) bejegyzéseinek olvasgatása: fiatalok ezrei számolnak be arról, hogy nem kaptak valós segítséget a lelki problémáik megoldásában, hormonkezelést viszont igen. Sokan műtéten is átestek, ami nem oldotta meg az eredeti problémájukat, csak továbbiakkal tetézte azt. A kritikusok persze erre általában azt mondják, hogy ez csak egy marginális jelenség, és a „detransitionerek” élményeit nem tekintik sem fontosnak, sem hitelesnek. Meglehetősen szokatlan hozzáállás ez egy olyan mozgalom részéről, ami a szubjektív élményeket és tapasztalatokat mindennél fontosabbnak tartja.

Több országban törvények által büntetendő lett és „konverziós terápiának” számít minden terápiás vagy akár diagnosztikus megközelítés, ami elméletileg lehetségesnek tartja, hogy a nemi szerep diszfóriát valamilyen pszichés háttértényező, trauma okozza, vagyis az nem pusztán veleszületett. Sőt, a konkrét törvényszövegekben egyértelműsítik, hogy minden “kezelést” tiltanak, nem csak a terápiás beavatkozásokat, hanem a nevelôi, tanácsadói, mentoráló, lelkigondozó és egyéb eljárásokat is, amik nem az affirmatív megközelítést alkalmazzák. A szakemberek keze meg van kötve törvényi szinten is. Magyarországon egyelőre ez a szemléletváltás nem történt meg széleskörben, de törekvések vannak ilyen irányba. Ráadásul amennyiben a nemzetközi diagnosztikus rendszerek megváltoznak (DSM, BNO), azt a magyar klinikum is követni fogja, akárcsak a terápiás módszereket.

Mi köze mindehhez egy magyar szülőnek, aki életében nem látott „transznemű óvodást”?

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis miért foglalkozik mindenki ezzel a témával, amikor igen kevés ember tartozik a transzneműek csoportjába? És mi dolga van ezzel a szülők 99,5 százalékának, akinek a gyereke gender-konform módon fejlődik? A válasz a fogalmak és normák változásában keresendő. A társadalmi nemről (gender) alkotott elképzelés, és a nemi identitás biológiai nemhez való viszonyáról való gondolkodás gyökeresen megváltozott. Nem csak a nemi szerep diszfóriás gyerekek kezelési módja lett más, és nem is csak azokat érinti ez a változás, akik nem érzik jól magukat a nemükben. A „cisznormativitás” (figyelem, ismét egy valóságot torzító szóalkotás!), vagyis az, amikor azt tekintjük normálisnak, adaptívnak, ha valaki képes a biológiai nemével azonosulni (pl. férfi biológia, férfi identitás), a tőlünk nyugatabbra lévő országokban egyértelműen egy „meghaladott”, sőt, üldözött koncepcióvá vált, amit felül kell bírálni. A főbb szakmai szervezetek (APA, WHO) szintén azt vallják, hogy amit eddig (értsd az elmúlt több ezer évben) gondoltunk férfiról és nőről, az meghaladott, és újradefiniálandó fogalmak. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy új normalitás van kialakulóban, ami természetesen - hiszen a normák már csak ilyenek - mindenkit érint majd valamilyen módon. Mindez a legkevésbé sem demokratikus módon, szakmai és társadalmi vita nélkül látszik eldőlni.

A szexuális edukáció és érzékenyítés kérdése lényegében emiatt a fogalmi átalakulás miatt vált ideológiai csatatérré. A probléma „csak” az, hogy a csatatéren ott rohangálnak a gyerekek is. A kérdés számunkra szakemberként nem az, hogy szükséges-e a magas színvonalú oktatás ezen a téren, hanem hogy milyen alapokra helyezzük azt? A szexuális edukáció és a genderalapú érzékenyités nem ugyanaz! Előbbire maximálisan szükség van, utóbbi egy ideológiai alapokra helyezett agenda, amit több ponton bírálunk. A konzervatív és feminista irányból érkező kritikák közös pontja, hogy nem fogadja el azokat a gondolatokat, amikre ezek az új irányelvek alapoznak. A teljesség igénye nélkül mutatjuk, melyek ezek az állítások, amiket mi szakmai alapon megkérdőjelezünk, és nem tartunk bizonyítottnak:

Külföldi példák, magyar jövő? Új normalitás a gyakorlatban

Ahol általánosan elfogadottá vált ez a megközelítés, ott az állami intézményekben is ezt oktatják a gyerekeknek, függetlenül a szülők világnézetétől, hitétől és meggyőződésétől. Sőt, sok esetben a szülői jogok is sérülnek, ha a törvényalkotás során a transzideológia jut érvényre. „Objektív, tudományos igazság” szintjére emelkedett a genderelmélet számos tézise, annak ellenére, hogy sokan vitatják azok igazságtartalmát.

Az ún. genderunikornis segítségével igyekeznek bemutatni, hogy a nem egy spektrum, és a nemi identitás független a biológiánktól és az orientációnktól is. Számos óvodában és iskolában kifejezetten azt oktatják, hogy attól, hogy valaki fiúnak született, nem biztos, hogy fiú, és aktívan bátorítják a gyerekeket a nemükkel kapcsolatos kísérletezésre (gender-kreativitás). Nemcsak azoknak mondják el ezt, akik jelzik, hogy valamilyen módon bizonytalanok a nemi identitásukkal kapcsolatban, hanem mindenki felé ezt az üzenetet közvetítik. „Woke” tanárok büszkén mesélik TikTokon, hogy a 4 éves óvodás kislány az érzékenyités hatására megkérdezi a társát reggel, hogy „te minek érzed ma magad, hogyan szólíthatlak?”.

Rengeteg mesekönyv, rajzfilm és egyéb kulturális termék mutatja be ezt az új normalitást a gyerekeknek, néhány példa:

Gyerekek a törzsi háborúban

Az minden kétséget kizáró tény, hogy a nemi identitás megváltoztatása (fiúból lány, lányból fiú vagy nembináris, stb.) gyerekkorban, sőt, óvodás korban is megtörténhet. Az igazi kérdés annak eldöntése, hogy szükséges-e magunkévá tenni olyan vitatható téziseket, mint amilyen pl. a „biológiai nem egy spektrum”1? Újra kell-e definiálnunk mindazt, amit a férfi és a nő fogalmáról gondolunk, ahhoz, hogy támogatni tudjuk a nemi szerep diszfóriában érintetteket? Mi jelenti a valódi, hosszútávon is tartós segítséget azoknak a fiataloknak, akik úgy érzik, nem tudnak azonosulni a biológiai nemükkel?

Bármennyire is háborús színtérré vált a nemi identitás kérdése az utóbbi években, a gyerekek nem válhatnak törzsi háborúk áldozatává.

Éppen ezért felelős módon, a rendelkezésre álló tudományos bizonyítékokat figyelembe véve kell véleményt alkotnunk, hogy megfelelő döntést hozhassunk a gyerekek érdekében. A gyakran idézett tanulmányok mellett a mainstream álláspontot kritizáló publikációk is fontosak, akkor is, ha ezeket tudatosan igyekeznek „tudománytalannak” feltüntetni, sőt, mindenkit ellehetetleníteni, aki a „transz-kánontól” eltérő nézeteket vall (pl. Lisa Littmann, Michael Bailey, Debra Soh, Kathleen Stock, Kenneth Zucker).

A gender-nonkonform fiatalok száma egyre nő, de csak azokban az országokban, ahol nagy teret kapott a kultúrában és az oktatásban a gender alapú érzékenyítés. Vajon a többi országban, pl. hazánkban hol vannak ezek a gyerekek? Miért nem tapasztaljuk egyelőre tömeges méretekben a problémát? Ha mindez egy genetikai alapú kérdés („transznak születünk”), akkor érthetetlen a növekvő esetszám, hiszen a genetikai állományunk nem változik meg öt év leforgása alatt, illetve nem mutatkoznának ilyen mértékben generációs különbségek az előfordulás arányaiban. Ha viszont a nemi identitás fejlődésében környezeti tényezők is szerepet játszanak, ahogy azt az eddigi kutatások eredményei, a gyakorlati tapasztalat és általános fejlődéslélektani szempontok alapján mi is gondoljuk, egyértelmű, hogy esetleges érzelmi feszültségek, a szociális közeg és a kultúra hatása is számottevő a queer identitású fiatalok számának növekedésében.

Vagyis igen, az úgynevezett érzékenyítés hatással lehet a gyerekekre, és egész további életüket és lehetőségeiket meghatározó döntésekhez vezethet.

Értékközpontú Pszichológusok

Lábjegyzet

  1. A transzneműség teljes mértékben értelmezhető akkor is, ha két nemben (férfi és nő) gondolkozunk. Az interszexuális személyek tisztelete és személyének elfogadása szintén nincs ellentmondásban azzal a ténnyel, hogy az emberek 99%-a egyértelműen besorolható a férfi vagy női kategóriába, míg azoknál is, akik nem, csupán a férfi vagy női jelleg fokozatai mutathatóak ki, mivel a hím és nőneműn kívül nincs más nemi kategória (lásd itt) ↩